Karolina jókedvvel mesél gyerekkoráról, édesanyjáról pedig különösen nagy szeretettel beszél. Elmondása szerint anyukája és nagymamája a legnagyobb támasza születése óta.
Édesanyja, Böde Rita, pedagógiai- és családsegítő munkatárs, gyereknevelőként dolgozik az előszállási gyermekotthonban.
Általános iskolai tanulmányait a Beszédes József Általános Iskolában végezte, jelenleg pedig a Magyar László Gimnáziumba jár. Elmondása szerint hamar felfedezték, hogy művészi vénája van. Az iskolai előadásokon rendszerint ő kapta a főszerepet, a verseket egy csettintésre megtanulta, és már ekkor megmutatkozott az irodalom iránti fogékonysága. Alsó tagozatosként szavalóversenyt is nyert.
Azt is meséli, hogy hat évig szintetizátorozott, egészen elsőtől hatodik osztályig. Édesapja is szintetizátorozott, innen jött az érdeklődése. Hatodik osztály után a hatosztályos gimnáziumban folytatta tanulmányait, így már nem maradt ideje a zenélésre, ezért hagyta abba.
A gimnáziumi tanulmányai és tinédzser évei töltötték ki ezután az életét. Egyre inkább előtérbe került az írás, ami már óvodás kora óta érdekelte. A könyvekkel való kapcsolata pedig még korábbra nyúlik vissza: édesanyja kiskorától kezdve minden este olvasott neki. „Csak akkor tudtam jól aludni, ha anya elolvasott egy könyvet.” – emlékszik vissza.
Innen eredezteti a versek, könyvek iránti vonzalmát. Aztán kapcsolatba került a dunaföldvári Írópalánták csapatával irodalomtanára, Ekecsi Erzsébet révén. Tanárnője vitte el ugyanis a könyvtárba, ahol éppen jelentkezőket kerestek a készülő kötethez.
Előtte is írt már – ahogy mondja, érzelmesebb, melankolikusabb szövegekkel próbálkozott –, illetve másfél éve naplót is vezet. Édesanyja és Ekecsi Erzsébet biztatására végül belevágott a közös munkába az Írópalántákkal. Nagy öröm volt számára, hogy írását már elsőre szinte tökéletesnek találták, és kedvező fogadtatásra lelt.
A kötetben két szereplő történetéhez járult hozzá: Berek Mariéhoz és Matyiéhoz. A történet szerint Matyi menti meg Marit, aki utána beszalad a várba, és elrejtőzik. A kislány nem tudja, hol van, mi lett az édesanyjával, és ahogy írópalántánk mondja: „Boldog tudatlanságban él.”
Karolina elmondása szerint gyerekkora óta maximalista, így számára sokat jelentenek azok a visszajelzések, amelyek megerősítik abban, hogy valamit jól csinált, és nagyon fontos neki, hogy az édesanyja büszke rá. A színjátszás érdekli, és kijelenti: „Színész leszek.”
Zárásként megjegyzi, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetemre szeretne járni, majd így fogalmaz: „Hálás vagyok ezért az egészért, hogy megtörtént velem, hogy megismertem a csapatot.”
