Az 1950-es évek végére Dunaújváros már nemcsak névleg, de ténylegesen is iparvárossá vált. A Dunai Vasmű – korábbi nevén Sztálin Vasmű – köré szerveződő városi élet lassan, de határozottan alakította át a térség társadalmi és gazdasági szerkezetét. A kombinát új üzemegységekkel bővült, nőtt a dolgozói létszám, és ezzel párhuzamosan a városi infrastruktúra is fejlődésnek indult: bölcsődék, óvodák, iskolák, kultúrházak és lakótelepek épültek. A szocialista nagyipar mintavárosává vált Dunaújváros, ahol a gyár nem csupán munkahely volt, hanem életforma is.
A Dunai Vasmű az 1960-as és 70-es években élte fénykorát. Az acélgyártás és a kohászat nemcsak a város gazdaságát határozta meg, hanem társadalmi tekintetben is meghatározó szerepet játszott. A gyár volt a kulturális és sportélet támogatója, dolgozói pedig gyakran kaptak lakást, üdülési lehetőséget, szociális juttatásokat. A „kohász” identitás sokak számára presztízst jelentett, és generációkon átívelő szakmai örökséggé vált.
Eközben a város tovább bővült: új lakónegyedek (pl. Római körút, Béke városrész) épültek, és elindult a korszerű közlekedési rendszer kiépítése is. A hetvenes évekre Dunaújváros lakossága megközelítette a 60 ezer főt. A középfokú oktatásban is komoly fejlődés történt: a Bánki Donát Gépipari Technikum, az Arany János Általános Iskola vagy épp a gimnáziumok mind a szakemberképzés és az általános műveltség megerősítését szolgálták.
1951. december 20-án avatták fel a Dózsa György Filmszínházat. Az ország akkori legkorszerűbb „mozipalotáját” a „Megvédjük Cáricint” című szovjet filmmel avatták fel ünnepélyesen 1951. december 20-án (egy nappal a Sztálin-szobor leleplezése előtt). A szocreál stílusú dunaújvárosi Dózsa Mozicentrum 2004-ben műemléki védettséget kapott.
Dunaföldváron ugyan más léptékek szerint zajlott az élet, de a változások itt is érezhetőek voltak. A híd 1951-es újjáépítése új lendületet adott a közlekedésnek és az áruforgalomnak. A mezőgazdasági termelés modernizálása, a termelőszövetkezetek megerősödése, majd az állami gazdaságok térnyerése meghatározta a település mindennapjait.
A Magyar László Gimnázium egyre fontosabb szerepet töltött be nemcsak Dunaföldvár, hanem a környező falvak életében is. A felnőttképzés, az érettségit adó esti tagozat és a szakképzés elérhetővé tette a tanulást azok számára is, akik munka mellett kívántak továbbtanulni. Az iskola az 1970-es és 80-as évekre valódi kulturális központtá vált: szavalóversenyek, ünnepségek, művészeti estek otthonává.
A városkép is folyamatosan alakult: új családi házak épültek, kiépült a víz- és csatornahálózat, és elindult a modernizált közvilágítás. Bár Dunaföldvár nem lett iparváros,de a paksi atomerőmű közelsége, valamint Dunaújváros közvetlen hatása a közlekedésre, munkaerő-áramlásra és kereskedelemre is hatott.
Az 1980-as évek végére az ország gazdasági válságba sodródott, ami a Dunai Vasműre is rányomta a bélyegét. A hatékonysági problémák, az elavuló technológia és a csökkenő kereslet egyre nagyobb terhet rótt a kombinátra. Bár még jelentős termelést folytattak, a munkások hangulata már nem volt a régi – a korábbi optimizmust fokozatosan felváltotta a bizonytalanság.
Dunaföldváron is érezhető volt a társadalmi átalakulás szele. Egyre több fiatal választotta a városi életet, és költözött át Dunaújvárosba vagy Szekszárdra. A rendszerváltás előtti években már látszott, hogy a falusias, hagyományos közösségi életformát a mobilitás és az individualizáció váltja fel.
Az 1990-es évek küszöbén tehát mindkét település egy korszakhatárhoz érkezett. Dunaújvárosban a nagyvállalat jövője, Dunaföldváron a közösségi életformák fenntarthatósága került kérdőjel alá. Egy világ zárult le, amelyben a Duna két partján más módon, de mégis összekapcsolódva formálódott a történelem.
(Képek FB, Fortepan,
