A kezdetek: kosár, úszás, majd szerelem, a víz
Fruzsina sportpályafutása 1998-ban indult, amikor Dunaújvárosban Mihóka Attila felfedezte őt a strandon. Addig kosárlabdázott és úszott – végül a két sportág „szerelemgyereke”, a vízilabda nyerte el a szívét. Húsz éven át versenyzett, és bár a legtöbben a pekingi olimpiai szereplést vagy a 2005-ös montreali világbajnoki aranyat emelnék ki, ő másra a legbüszkébb: a 2009-es magyar bajnoki döntőre, amikor esélytelenként győzték le a sztárokkal teletűzdelt ellenfelet. „Azóta elhiszem, hogy nincs lehetetlen” – mondja.
Az edzői pálya: szerelem másik oldalról
Aktív pályafutása közben már utánpótlás csapatokat edzett, 2018-as visszavonulása után pedig teljes erővel az edzői munkának szentelte magát. 2019-ben még a Hungerit-Szentes női felnőttcsapatát is irányította, de az igazi hivatását a fiatal tehetségek nevelésében találta meg. Ma a Prointerier Szentesi VK serdülőcsapatainak vezetőedzője, és nem csak taktikát tanít: „A munka 60-70 százaléka pedagógia. Meg kell hallgatni a gyerekeket, érteni kell őket.”
Dunaföldvár, motorcsónak és csapatösszetartás
A beszélgetés apropója most egy különleges helyszínen zajló edzőtábor. Egy szülői ötlet nyomán jöttek Dunaföldvárra, ahol a lányok motorcsónakozhattak, és a Duna-part adta a nyári tábor hangulatát. „Tökéletes helyszín, biztos, hogy visszajövünk” – meséli mosolyogva.
Játékos vagy edző?
Ha választania kellene, melyik szerepet élvezi jobban, nem tudná megmondani. „Teljesen más a kettő. Játékosként imádtam játszani, de most ezt imádom. Edzőként nincs pihenő, folyamatosan szervezünk, tervezünk, figyelünk – de én ebben is megtaláltam magam.”
Örök optimizmus és új generáció
Brávik Fruzsina története egy világbajnok sportolóé, aki a csúcson sem felejtette el, honnan indult, és aki most azon dolgozik, hogy a következő generáció is megtapasztalja: a vízilabdában – és talán az életben is – tényleg nincs lehetetlen.
